Álló tapsvihar fogadta az új Star Warst a premierjén, de az Aréna vetítőterméből közel sem ilyen feltüzelt alakok másztak elő.
Az új rend napról-napra erősödik és hódít a galaxisban, ellenállásba nem ütközve. A lázadók Leia vezetésével épp a főbázisukat evakuálják, mikor Hux tábornok hadereje támadásra készen megérkezik ellenük. Miközben a lázadók a levakarhatatlan neo-birodalmiakkal bajlódnak, Rey megérkezik Luke Skywalkerhez, abban reménykedve, hogy ismét a lázadás mellé áll és padavanjának fogadja. A jedi mester viszont közel sem az a figura, mint amilyet a legendája fest róla. Rey előtt sok titok kezd kibontakozni, Kylo Ren eközben még mindig a zavaros lelkivilágával bajlódik. Lojalitását mestere, Snoke is kétségbe vonja, aki ezzel fellobbantja benne a bizonyítási vágyat.
A történetet nem fogom tovább vesézni, mivel a spoilerek nélkül is meg tudom fogalmazni mi a baj az év csalódásával:
Átgondolatlan és súlytalan.
A Disney sok éven át tartó színvonala meglepő módon itt tört meg. Noha nem mindig voltak teljesen logikus, nagyszerű alkotások az övéik (legyen szó Marvelről vagy Star Warsról) egy bizonyos színvonal alá nem süllyedtek. De ez most itt megtörtént, és meg is magyarázom, hogy mit értek ez alatt.
*montage music plays in the background*
Kezdjük az átgondolatlan jelzővel. A film úgy indul útjának, hogy a nagy és erős új rend és a vele szemben álló a kis és szerencsétlen lázadás között macska-egér játék zajlik, bár azt nem tudjuk hogy miért borultak meg ennyire az erőviszonyok. Jó ez most szőrszálhasogatás, de ehhez hasonló apróságok ezrei keringenek a film körül.
Ha pedig valamelyikre rejtélyre fény derül, akkor meg jön az a baj, hogy az ember egy gondolkodásra képes élőlény. Sok választ kapunk a műtől, de a legtöbb olyan amin ha a néző el kezd rágódni, hamar rájön, hogy nem igazán működik.
És itt most nem arra gondolok, hogy minden legyen reális és végiggondolt, azért ez még mindig a Star Wars. Az első résznél se rágódtunk azon, hogy miért van a szemétledobóban egy szörny. Van és kész, ez a világ ilyen. Viszont itt az a krízishelyzet hogy a gonoszok nem tudják utolérni a jókat, mivel nekik kisebb a hajójuk.
Bakker, ebben a filmben az összes hajó képes hiperugrásra, ez a megoldhatatlan problémája a birodalomnak?
Nem, ez a film a Star Wars univerzum logikáján belül sem működik. Az már a másik, hogy a konfliktusok fele nem létezne, ha néha megállnának a karakterek egymással beszélgetni. Van egy 3/4 órán át húzódó konfliktus, ami azzal megoldódott volna, ha az egyik mellékszereplő megállt volna, és elmagyarázta volna, hogy miért cselekszik úgy ahogy.
Jöjjön a másik fele, a súlytalanság. Ezt nem csak a már fennemlített büdösfranciasajt lukacsos történet okozza, hanem a karakterek is. Finn kalandozása például teljesen hanyagolható lett volna, nagyon kevés jó pillanata volt az ő szálának. Inkább érződött időhúzásnak a kaszinó bolygón lévő hackerkeresés, mint sem izgalmasnak.
Ha van érdektelen gonosz
Olyan, mintha előre megszabták volna, hogy ennek a filmnek két és fél órásnak kell lennie, és csak utána álltak neki dolgozni rajta. Több szálon fut de a történések egy jó része vagy elkerülhető vagy érdektelen, a karakterek drámái meg a sok idő ellenére sem jól felépítettek.
Veszélyes dolog úgy csinálni egy buta filmet, hogy a nézőnek van ideje gondolkodni rajta, miközben nézi.
Luke drámája nem tökéletesen kiépített, mivel egy bölcs öreghez képest igen hülye szegény, Kylo Ren és Rey problémái pedig még érdekesek is lennének, ha nem ilyen elnyújtva és időhúzósan lennének prezentálva. Mire ezek a drámák csúcsponthoz jutnak, addigra már rég elszállt belőlük a feszültség.
Pedig sok jó dolog van ebben a filmben. Rugóznak a lázadók eszméjén, a jedi erővel kapcsolatban is érdekes gondolatok merülnek fel és az akciójelenetek se gyengék. A karaktereket mind jó nézni a vásznon, csak az ami történik velük és amit cselekednek az néha logikátlan.
Ezeken kívül minden kötelezőt hoz az alkotás: vizuálisan még mindig szemorgia a Star Wars, a csaták látványosak, minden színész egytől-egyig kifejezetten jó, sőt, Mark Hamill csodálatosan jól hozza a kiégett jedit. Rey még mindig szerethető, Kylo Ren szerepében Adam Driver még mindig nagyon jó kaszting (a fura feje ellenére), Carrie Fisher pedig a tökéletes bölcs öreg, aki harcias fiatal lélekkel van megáldva. Szívmelengető még egyszer vásznon látni Leiaként, halála után.
Ja, külön kiemelném, hogy a hülyére promozott kis cuki porgok egyáltalán nem idegesítőek, mivel szerepet nem kapnak, csak olyan háttér fűszerezése a világnak. Földbe döngölik Jar Jart meg az Ewokokat.
POOOOOORG
Szóval, röviden az Utolsó Jedik az első olyan Star Wars film ami a hossza, a története, és az izgalom hiánya miatt nem jó. Ez a film még mindig köröket ver az előzmény trilógiára, de így is egy lelketlen darabnak érződik.
Mintha egy kétrészes történetet háromrészesre akartak volna duzzasztani.
A rajongók nézzék meg, de ha valaki bele akar mártózni a Star Wars világába, semmiképpen se ezzel kezdje.
Harsog a sajtó arról, hogy a mű egy két és fél órás Di Caprio kínzás, történet nélkül… és hát ez javarészt igaz is, ellenben működik a film. Hogy miért? Nos erről lesz itt most szó.
Szerintem idejét se tudom, mikor pumpált a szervezetem ennyire szét adrenalinnal utoljára. Meg merem kockáztatni, hogy egy örök kedvencet sikerült látnom, úgyhogy Induljon hát a Mad Max: Fury Road dicsőítése.
Nagyon nagy kedvencemet sikerült megnéznem újra. Van ebben minden: ikonikus mondatok, hatalmas poénok, jó sztori és egy olyan ital, amit a film miatt próbáltam ki, majd ennek hála lett a no. 1 italom. Jöjjön tehát a Nagy Lebowski!
Kétfajta véleménnyel találkoztam eddig, ha egy Wes Anderson filmről hallgattam/olvastam kritikát: vagy kicsit művészinek és marhajónak írták le, vagy elvontnak és szarnak. Úgy éreztem, hogy én az előbbi csoportba fogok tartozni, és ugyan kicsit tartva, de neki leselkedtem a Grand Budapest Hotelnek. Nem hittem volna, hogy egy olyan művet fogok látni, ami sanszosan az örök kedvenceim közé került be.
Nem semmi munkára vállalkozott Pálfi György és társai: nekiálltak összerakni egy filmet, aminek minden egyes jelenete egy másik alkotásból van kölcsönvéve. A teljesen abszurd ötletnek hála pedig egy olyan végeredmény született, ami időtálló és teljesen egyedi. Ez a Final Cut – Hölgyeim és Uraim.
Mindannyian álmodtunk már arról, hogy valamit máshogy tennénk a múltban, mint amit balga fejjel anno tettünk. De mi van akkor, ha folyton ugyanonnan vesszük fel a fonalat, ha meghalunk? Ez az alapkoncepciója az Edge of Tomorrownak: főszereplőnk – aki nem egy Swarci - egy olyan erő birtokosa lesz, amivel megtudná menteni az emberiséget a pusztulástól, de cserébe egy pszichésen nehezen feldolgozható folyamaton kell végigmennie, hogy kő kemény harcossá váljon.